A repüléshez nélkülözhetetlen az az erő, mely az eszközöket a levegőbe képes emelni. Ez az úgynevezett felhajtóerő.
Megkülönböztetünk statikus és dinamikus repülést, melyek között alapvető különbségek vannak. Statikus esetén a közeg nyomásának vektoriális összege emeli a testet a levegőbe (Archimédész törvénye, hidrosztatikai nyomás) Ez a statikus felhajtóerő. Ezen típusról beszélhetünk például léggömbök és hőlégballonok esetén. (A test (ballon) könnyebb mint a közeg (levegő), tehát repül)
Dinamikus felhajtóerőről akkor beszélünk, ha egy test Bernoulli törvényét kihasználva repül.
Az (aero)dinamikus felhajtóerő áramló közegbe helyezett testre ható erőnek az a komponense, mely merőleges az áramlás irányára. Az áramlás irányával párhuzamos erőkomponens neve közegellenállás. Felhajtóerőnek azért nevezzük, mert a levegőnél nehezebb repülőgépek felemelkedését és levegőben maradását ennek az erőnek a tervszerű kihasználásával érik el.
Képlete:
Fy=(ρ x v2 x Cy x A)/2
Ahol Fy a felhajtóerő, ρ a levegő sűrűsége, Cy a felhajtóerő tényező (szárnyprofilra vonatkozó adat), v, a sebesség, A, pedig a szárnyfelület.
